Fedezd fel Sopront – ismerd meg a múltját!
Miért izgalmas egy régi épület? Mit mesélnek a város utcái, terei és emléktáblái? Kik éltek itt előttünk, és milyen történeteket őriznek a soproni falak?
A Soproni Városszépítő Egyesület Peéry Rezső Ifjúsági Szakbizottságával ilyen kérdésekre keressük a választ. Célunk, hogy a fiatalok ne csak tanuljanak Sopron múltjáról, hanem személyesen is felfedezzék, megértsék és megszeressék a várost.
Hiszen a helytörténet nem csupán évszámok és régi épületek sora: izgalmas történetekről, különleges személyiségekről és a saját környezetünkről szól.
Kik vagyunk, és mit csinálunk?
A Peéry Rezső Ifjúsági Szakbizottság a Soproni Városszépítő Egyesület szakmai közössége. Önkéntes munkát végzünk, fizetség nem jár érte. Olyan programokat szervezünk, amelyek közelebb hozzák Sopron történetét a fiatalokhoz és lehetőséget teremtenek arra, hogy aktívan bekapcsolódjanak városuk múltjának megismerésébe és értékeinek megőrzésébe. Hisszük és valljuk, hogy a jövendő városszépítői, természetvédői, lokálpatriótái Belőlük (Belőletek) kerülnek majd ki. Célközönségünk az általános- és középiskolás fiatalok, illetve városunk egyetemi ifjúsága. Szeretnénk megszólítani a szülőket, pedagógusokat is, akik a fiatalokkal kapcsolatban vannak és fel tudják hívni a figyelmüket programjainkra.
Király(i) Sopron és Királyi séták
Két kezdeményezés, egy közös cél: közelebb hozni Sopron múltját és a természetet a fiatalokhoz.
A Király(i) Sopron helytörténeti vetélkedőben csapatok mérik össze tudásukat, leleményességüket és együttműködési készségüket. A feladatok során megelevenedik a város történelme, a középkori királyok világától a későbbi évszázadok fontos eseményeiig. BŐVEBBEN
A Királyi séták során kilépünk a tanteremből, és magunk indulunk útnak a városba vagy a természetbe. Élvezzük városunk vagy az erdő szépségét. Megállunk egy-egy régi háznál vagy egy természeti értéknél, megismerjük a hozzájuk kapcsolódó történeteket, és felfedezzük azokat a részleteket, amelyek mellett a hétköznapokban talán észrevétlenül elsétálnánk. BŐVEBBEN
Nézz körül, kérdezz, indulj velünk – Sopronnak rengeteg felfedeznivalója van!
Ki volt Peéry Rezső?
Névadónk, Peéry Rezső író, publicista, kritikus és pedagógus volt. Életét a magyar kultúra, az oktatás és a szülőföldhöz való hűség határozta meg. Sopron történetének is fontos szereplőjévé vált, és sorsa a 20. századi magyar történelem számos fordulatát tükrözi.
Pozsonytól Sopronig
Peéry Rezső 1910. március 27-én született Pozsonyban, Limbacher Rezső néven. Édesapja orvos volt, aki a városszépítésért is lelkesedett, rózsákat nemesített és amatőr fényképészként tevékenykedett. Édesanyja tanítónő volt.
Rezső a pozsonyi líceumban érettségizett, majd Pozsonyban, Prágában és Párizsban tanult. 1932-ben filozófia–francia szakos tanári diplomát szerzett. Tanított, közben újságíróként és íróként is dolgozott.
A második világháború után, 1946-ban el kellett hagynia szülőföldjét. 1950-ben Sopronba költözött, ahol előbb a József Attila Gimnázium, majd a Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatója lett. A Soproni Szabadegyetem vezetőjeként is dolgozott.
Egy tanár, aki kiállt az értékekért
Peéry Rezső nemcsak tanárként és íróként volt jelentős személyiség, hanem olyan emberként is, aki fontosnak tartotta a szabadságot, a közösség értékeit és a tisztességes közéletet.
A Csillag című folyóiratban megjelent Sopron sebei című írásában a város polgári hagyományait és értékeit védelmezte. Az 1956-os forradalom idején Sopronban a forradalmi bizottság elnökévé választották, és szerepet vállalt egy önálló soproni lap szerkesztésében is.
A forradalom leverése után a megtorlás elől Ausztriába menekült. Ott magyar fiatalok számára szervezett iskolát, mert a hazájuktól távol élő nemzedékeknek is fontosnak tartotta az anyanyelv, a kultúra és a tanulás lehetőségét.
Később a nyugat-németországi Stuttgartban telepedett le. Pedagógiai könyvtár vezetőjeként dolgozott, és a külföldön élő magyar írók közösségének szervezésében is részt vett.
Peéry Rezső 1977-ben Hunyt el Stuttgartban.
„Sopron után vágyódott mindig”
Peéry Rezső életének egyik legmeghatározóbb élménye a szülőföldjétől való elszakadás volt. Bár élete utolsó évtizedeit külföldön töltötte, Sopron emléke végig elkísérte.
Egykori munkatársa, Augusztinovicz Elemér így emlékezett rá:
„Peéry Rezső haláláig megmaradt magyarnak… Honvágy kínozta, minden erről tanúskodik. Sopron után vágyódott mindig.”
Írásaiban a személyes emlékezet, a történelem és a közösség iránti felelősség szorosan összekapcsolódott. Művei közül több külföldön jelent meg; fontosabb kötetei közé tartozik a Peremmagyarok az idő sodrában, a Gondolatok a tehervagonban és a Szemben az emlékekkel.
Miért éppen Peéry Rezső?
Azért választottuk névadónknak, mert életútja egyszerre szól a tanulásról, a tanításról, a közösségért végzett munkáról és a szülőföld szeretetéről.
Peéry Rezső hitt abban, hogy a fiatalok műveltsége, gondolkodása és felelősségérzete meghatározza a jövőt. Mi is ezt szeretnénk továbbvinni: olyan fiatalokat megszólítani, akik kíváncsiak a múltjukra, értékelik a környezetüket, és szívesen tesznek közösségükért.
Számunkra a városszépítés nem csupán az épített környezet megóvását jelenti. A város történeteinek, hagyományainak és értékeinek megőrzése ugyanilyen fontos – és ebben a fiataloknak is meghatározó szerepük van.
Tarts velünk! Fedezzük fel együtt Sopront – történetein, utcáin, ösvényein és közös élményeinken keresztül!
Érdemes elolvasni Hiller István Peéry Rezső soproni éveiről szóló írását a kép alatt!
Peéry Rezső emléktáblája a Deák téren: Soproni Téma
Hiller István: Peéry Rezső soproni éveiről. Soproni szemle 47. évf. 4. sz. (1993). p. 356-360.)
Molnár József: Emlékbeszéd Peéry Rezső ravatala fölött című munkájában azt írja; 1956-ig annak a
soproni gimnáziumnak volt az igazgatója, amelynek egykor Berzsenyi Dániel és később Gombocz Zoltán
volt diákja. (Lásd: Csak tiszta forrásból. Bern, 1980. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. 36.)
Tóth László is megerősíti, hogy Sopront azért választotta egyik lakóhelyéül, mert szülővárosára ez a
kétnyelvű polgárváros emlékeztette leginkább. (Peéry Rezső: Gondolatok a tehervagonban. 266. Erre majd
még visszatérek!)
Egykori tanárom, gimnáziumi igazgatóm személye, irodalmi munkássága, életútja, szellemisége közel két
évtizede foglalkoztat. Azt hiszem minden írását ismerem, a róla szóló irodalmat is összegyűjtöttem. A
„Peéry-anyag” tekintélyes helyet foglal el könyvespolcomon. Hozzáfogtam egy Peéry-monográfia
megírásához. Ettől a szándékomtól az sem térített el, hogy nagyon „kikaptam”, amikor megjelent róla első
írásom a Soproni Szemlében „Emlékezés nekrológ helyett” címmel. (SSz. 1980, 367.) Erről az „ügyről”
éppen Mollay Károly írt (SSz. 1992, 191). Mollay Károly és Peéry Rezső kölcsönösen tisztelték és nagyra
becsülték egymást. Második, nagyobb lélegzetű írásom nem jelenhetett meg. Már kiszedett cikkemet
lefoglalták a nyomdában. A nyomda két akkori dolgozója, a Hillebrand-testvérek, azonban értesítettek erről
és titokban adtak a kiszedett cikkből, amely a Soproni Füzetekben jelent volna meg, „Egy eltemetett
»Sarlós«-ról és soproni éveiről” címmel.
Most akkori írásomból idézem a következő részleteket:
A Soproni Szemlében (1979, 188–190. p.) Kovács József László ismertette az 1976-ban megjelent Soproni
Írók Antológiáját. Ebben azt írta, hogy az irodalmi szociográfiák című fejezetben egy írásnak okvetlenül ott
lett volna a helye, nevezetesen Peéry Rezső Sopron sebei c. írásának, amely 1955-ben a Csillagban jelent
meg és amely az akkor elzárt, a személyi kultusz hibáitól bénított, lassan fejlődő Sopronra irányította a
figyelmet. „A közzététel az 1956-ban nyugatra távozott Peéry személyétől függetlenül is indokolt lett
volna” – írta akkoriban Kovács József László.1(143)
Miért a hiányérzet egy 1954-es írás kapcsán mind a mai napig?! Feleljen hát erre az írás szerzője, akire
most emlékezünk. De ki is ez a szerző, akit ma már a kortársakon kívül alig ismer valaki ebben a városban
és egykori tanítványain kívül is legfeljebb az irodalomtörténészek, politikusok az országban.
Peéry Rezsőnek 65 éves korában jelent meg Münchenben egyik utolsó nagyobb írása, melyet „annotált
önéletrajzának” is nevezhetnénk, és amelyről E. Fehér Pál írja, hogy … „A Requiem egy országrészért
címe, sıt alcíme (Felvidék) ellenére sem valamiféle revizionista pamflet, még kevésbé nacionalista
szellemiségű. Peéry ifjúságának tájait, mindenekelőtt Pozsonyt idézi meg. Azt a monarchiai varost, ahol oly
rős volt a német, a magyar és a zsidó kultúra találkozása, s nem utolsósorban ennek a szellemiségnek a
következményeképp progresszív és szilárd világnézetű polgárság formálódhatott. Liberálisan felvilágosult,
a dzsentri illúzióktól s főleg dzsentri mentalitástól független, a nemzeti elfogultságot megvető polgárság
volt ez.” Peéry Rezső írja magáról, hogy palóc dadája, akit a családban csak asszonyságnak neveztek,
származása körülményeit ironikus egyszerűséggel úgy summázta, hogy „Apám sváb, anyám tót,
asszonyság palóc”. Apai nagyapja az Apponyi grófok kulcsára volt a lengyeli kastélyban, ősei pozsonyi
német szőlőművesek. Apját Apponyi Sándor taníttatta, nőorvos lett. Természettudományos érdeklődésű
ember volt, dolgozószobájában élete utolsó órájáig ott állt a mikroszkóp. Neveltetése, műveltsége a magyar
liberalizmus és a szabadkőművesség légkörében alakította magyarrá, de megtartotta a német polgári
erényeket; a józanságot, szorgalmat, tettvágyat. Édesanyjáról azt írja, hogy finom idegzetű, lobbanékony,
szenvedélyes, nagyratörő, álmodozó asszony volt, akinek magyar műveltségén, lelki alkatán, kedélyén ott
volt a felvidéki íz, szláv színeződés, világa az irodalom, a neveléstudomány. Könyvtárában első kiadású
művek sorakoztak; Ady, Kaffka Margit, Gárdonyi, Babits, Móricz, Krúdy, Karinthy, Kosztolányi, Móra,
Tömörkény, Herczeg, Várnai Zseni, a német fordítású oroszok. Ellen Key, Flaubert, Maupassant, Zola,
Ibsen és Strindberg társaságában. Így élt együtt a pozsonyi orvos házában a német és magyar elődök
szelleme és emléke, szőlőműveseké és felvidéki magyar kisuraké. Három nyelv, két vallás, a
természettudományos és irodalmi érdeklődés, a szabadgondolkodás és a vallásos áhítat formálta, alakította
ebben a házban a fiatalembert.
1938-ban kapja az első komoly megbízatást; mint kisebbségi szakértőnek a csehszlovák kormány terveit
kell átnéznie, amely a teljes nemzetiségi önkormányzat megvalósításával volt kapcsolatos és
miniszterelnökségi javaslatként szolgált volna a Hitler-Henlein féle Szudétanémet Párt megszelídítésére.
Huszonnyolc éves volt ekkor. Nyilván Benes választása esett rá. Peéry ugyanis azon kevés számú magyarok
közé tartozott, akik személyesen ismerték a köztársasági elnököt. Egy évvel korábban, 1937 tavaszán
rendelte magához egy írói küldöttség tagjaként Győry Dezsővel és Vozári Dezsővel. A köztársasági elnök
ekkor a szovjet külpolitikai irányvonal iránt tájékozódott, mint a Respublika egyik lehetőségéről a náci
fenyegetésekkel szemben. Még korábban Peéry Rezső egy Sarlós diákcsoporttal illetve küldöttséggel
Masaryk elnöknél is volt. Erre később úgy emlékezett vissza, mint egy másfél órás érdekfeszítő
cseh–magyar dialógusra, amely után az elnök megindultan ígérte; soha nem lesz a magyarok ellen. A
főiskolás küldöttség látogatása után Masaryk Tamás koszorút helyezett el Madách Imre sztregovai sírján
és egy millió koronás támogatást ajánlott fel egy kisebbségi magyar tudományos társaság alapítására.
Prágai időszakára egyébként mint igen jó iskolára emlékszik vissza, ahol az egyetemi ifjúság korszerű
létformát alakított ki, sportolt, kirándult, vitaklubokban csiszolódott, jövőjére készült, fogékony volt az új
társadalmi formák és tervek iránt, síkra szállt az új művészet ügye mellett. Az akkori Prága ablakai Párizs,
az angolszász világ és Weimar felé néztek.
Egy másik írásomban már részletesen megírtam, hogy Szvatkó Pál az 1935-ben megjelent Szlovenszkói
magyar elbeszélők című kötet előszavában Peéry Rezsőt vezető kritikusnak nevezi, csoportját pedig a régi
Sarló töredék hadának, amely közel áll a szélső baloldalhoz. Különálló irodalmi csoportnak is tekinti,
amelyhez hasonló Magyarországon nem is létezhet. Nem ismétlem most meg, amit ugyancsak leírtam már
arról az óriási munkáról, amit mint író, kritikus és baloldali politikus végzett ebben az időszakban, azaz a
harmincas években. (SSz. 1980, 367–373.)
A Csehszlovákiában és Magyarországon már egyaránt ismert író, irodalomtörténész, kritikus, műfordító és
Sarlós-politikus Peéry, „az ősi, vad természet, a méla rengetegek és tiszta vizek” hazájából a
nemzetiségeket sértő intézkedések következtében kerül Magyarországra. Először Budapestre, ahol a
Szociáldemokrata Párt Országos Központja külügyi osztályán nemzetiségi ügyekkel foglalkozik, majd
Mosonmagyaróvárra.
Innen költözik 1950-ben Sopronba, ahol a Leánygimnáziumnak, (József Attila
Gimnázium) majd a Berzsenyi Dániel Gimnáziumnak lett igazgatója. Magyarországi illetve soproni életét
is, meg akkori gondolkodásmódját, felfogását is jól tükrözi „Levél Sopron sebeiről” című, már jelzett,
valóban nagyszerű írása. A jelzőt most elsősorban stílusára, fogalmazására kell értenünk, hiszen mint
említettük, tartalmi vonatkozásai ma csak annyiban érdekesek, amennyiben akkori életét, „sopronivá
válását” mutatja. Ilyen értelemben kíséreljük meg az említett hiányérzet megszüntetését is, és soproni
éveinek bemutatását is.
„Magam évek óta kisvárosban élek ugyan, de csak tíz év óta ismerem közvetlen közelből
Magyarországot… A régi Magyarország megtagadta tőlem azt a lehetőséget hogy itt érjek emberré. Ezért a
jelent első otthonom tapasztalataival tudom csak összevetni: a volt szlovákiai, kisebbségi magyarság
múltjával” – írja cikkében, majd azt fejtegeti, hogy ez viszont nem megfelelő alap az összehasonlító
szemlélődéshez. Egy többségi nemzet vidéki léthelyzetét vetheti legfeljebb össze – a szellemieket illetően
egy volt kisebbség életével. Az ilyen összehasonlítást viszont nem kedvelik túlságosan, bármilyen
tanulságos is az. Amikor 1946-ban Budapestre települt át, akkor még hivatásos újságíróként az egyik első
cikkét a szellemi decentralizálás szükségességéről írta. Ezt azonban félreérthetőnek ítélték meg, mert
ellentmondani látszott az „új kor” egyik leglényegesebb politikai törekvésének. Hét év után a „vidék
magányában” sem tudja, hogy milyen oldóképlet segítségével lehetne összekapcsolni a „forradalmi
centralizmus eszményét és gyakorlatát” a regionális kultúrélet kisarjadásának követelményével. A magyar
kisvárosok – írja – a szellemi termelés és szervezkedés szempontjából minden látszat ellenére némileg
holtponton vesztegelnek. Szólnia kell végre valakinek a vidéken élő névtelen értelmiségiek sorából, akiknek
a magyar szellemet szolgáló alázata ma is igen fontos tényezője a nemzet életének és fejlődésének. Egyet
kell érteni abban, hogy a nagytőke, a nagybirtok uralmát megszüntető változással együtt a forradalmi
centralizmus szellemi területen megszüntette ugyan a régit, de még nem építette fel az újat, pontosabban
előbb tüntette el a régit, mintsem az újat felépíthette volna. Ez pedig vidéken légüres szellemi teret hozott
létre. A fővárosból és a vidékből kell megteremteni Magyarországot.
A gondolatok a továbbiakban is ragyogó megfogalmazást kapnak. A város és vidék megbecsülésének
aránytalansága túlságosan mélyen érintik, érzelmileg nagyon is foglalkoztatja ahhoz, hogy érdemesen szólni
tudjon – folytatja fejtegetéseit. Mint évek óta kisvárosban élő ember, e tekintetben szenvedő alany csak,
nem diagnoszta. Erről sem lehet írni ha „nagyon fáj”. A város sebeinek bemutatását úgy vezeti be, hogy a
komor sorokat abban a reményben írja, hogy a tényekkel való szembenézés a kishitűeket elcsüggeszti
ugyan, de a bátraknak erőt és szenvedélyt ad a változás vállalásához. Észrevételeit, javaslatait hét pontban
foglalja össze. Mindenekelőtt az akkori Népművelési Minisztérium képes hetilapjának a Művelt Nép 1954.
szeptember 13-i számában megjelent, Sopronról szóló durva tévedésre hívja fel a figyelmet, majd a
soproniak reagálását ismerteti. Megállapítja, hogy a torzítást bizonyos bölcs közönnyel fogadták
Sopronban. Azoknak az embereknek a közönyével, akik tudják, hogy a tények nem változnak attól, ha mást
mondanak róluk. (Kiemelés tőlem. H. I.) Szó szerint írja… „Azért lap, hogy hiba csússzék bele: a
szerkesztő egy zavart és udvarias mozdulattal majd kiigazítja. De baj, sőt igen nagy baj, ha illusztrált hetilapjaink közül rangban nem kisebb téved, mint az, amelynek hivatalból gondja a magyar közönség
műveltségi színvonalának emelése.” A Sopron sorsáért aggódó, nagy feltűnést keltett cikk így fejeződik be;
… „bízunk a nagy ős: Lackner Kristóf dr., a tudós ötvösmester soproni jelmondatában: Mergitur sed non
submergitur.” (Alámerül, de el nem süllyed)
E sorok írása közben jelent meg Peéry Rezsı „Gondolatok a tehervagonban” című könyve. (Kalligram
1993.) Minden sorából kicseng a honvágy. Kedves városait ismétlően emlegeti. Annak értékeit nem tudta
elfelejteni soha. Amikor kényszerűen át kellett települnie, ezeket írta: „Észak-Dunántúl az új hazám.
Elfogódottan, áhítatosan ismerkedem vele. Az arcát, a formáit, a vonásait most vésem elmémbe, mint
kedvese alakját a szerelmes. Győr, Sopron, Pápa barokk formáinak rajza dereng fel bennem….” Sopron
iránt érzett honvágya különösen erős volt haláláig. „Malomkövek között” című könyvének előszavában írja
a következőket: „Tanár, majd rövidesen gimnáziumi igazgató lettem, előbb az Isten háta mögötti
Mosonmagyaróvárt, majd a romjai ellenére is ékes és szép Sopronban. Az ötvenhatos felkelésben való aktív
szereplésemért – tíz napig a város választott polgármester helyettese voltam! – ebből a gyönyörű kis
városkából indultam neki ama nagy ködfalnak, amely minden emigráció kezdete.”
Utoljára Attnang-Puchheimben találkoztunk. Könyvekről, könyvtárakról beszélgettünk. A betű, a könyv
volt mindene. „Könyvtárak sorsáról” című írásában (Malomkövek között. Bern, 1977.) a következőket írta:
… „Mi lesz könyvtáraink és irattáraink, gyűjteményeink jövője idekünn? Egy emberöltő hosszán talán
megvédi őket a hőség őrző gesztusa. Ám mi történik velük akkor, ha az utódok majd vállvonogatva betűzik
a nekik ismeretlen nyelv furcsa szavait a könyvek homlokán?… Könyvtáramra függesztem szemem írás
közben. Egy kissé úgy, mint akinek búcsúznia kell. Nehéz elhessegetni a látomást közben: a megnyíló
örvényét, megsemmisülés végzetét, amely egykor e könyvek sorsa lesz”.
Az utolsó évek egyre kínzóbb honvágyára és súlyos betegségére talán csak „Sarlós” éveire való emlékezés
jelentett gyógyírt. Kortársa és egykori barátja Dobossy László írja, hogy a szülőföld és az ifjúkor
ihletéséhez híven talált vigaszt és igazolást. Így készült a távozásra és várta a véget. 1976. március 30-án
írta Stuttgartból Dobossynak:
„Fiatalságunk oly gyönyörű és gazdag volt, mint kevés nemzedéké e
hazában. Csodálatos erőforrás – ezt ma jobban látom, mint valaha”.
A mozgalomban és a magánéletben is csak Biónak ismert öreg „Micowber” (így meg saját magát nevezte
el, az egész életében szerencsétlen, sikertelen, törekvéseit megvalósítani nem tudó regényhőshöz hasonlítva
magát) 1977. november 11-én Stuttgartban halt meg repülőgép-ugrásnyira két hazájától.
1993. XLVII. ÉVFOLYAM 4. SZÁM / Hiller István: Peéry Rezső soproni éveiről / UTÓSZÓ
UTÓSZÓ
Nemrég felhívták a figyelmemet ismeretlen levelekre, amelyeket Peéry Rezső küldött Sopronból Fábry
Zoltánnak. Szám szerint hat ilyen levélről van szó. Az első 1952. IV. 27-i, az utolsó 1956. IX. 21-i
keltezésű. Ezekre felhívnám a figyelmet! (Lásd: Új forrás. 23. évf. 8–9. szám. 9–17.)
Az elsőből idézem a következőket.
„Két esztendeje élek Sopronban… Itt elégedett vagyok Sopronnal,
ahogyan elégedett lehet egy halott, aki feltámadt és meglepetve látja, hogy mégis él. A líceum az ország
egyik legöregebb épülete. Batsányi, Berzsenyi, Petıfi, Kazinczy, „Superintendens Kiss”, Gombocz Zoltán
és Hodža Milán meg Kánya Kálmán jártak falai között, vagy csináltak valami figyelemreméltót, szóval,
jó pihenőhely ez olyan fáradt szívnek, mint az enyém. A könyvtárban ott vannak a Magyar Társaság
jegyzőkönyvei 1790-bıl szép, értelmes magyar nyelven és jónéhány ezer kötetnyi régi magyar könyv és
folyóirat, szóval nekem való légkör ez és micsoda boldogság lenne, ha vendégül láthatnálak és bevehetnéd
magad a könyvtárba meg a vén soproni kövek közé! A líceum faláról zúzott orrú római hivatalnokok
epitáfiumai néznek az emberre (római temető felett »kormányozom« az iskolát) ami hosszú távra tekintő
gondolkozásra nevel”